12.fejezet

-         Apu elmentem! –kiabáltam és fölkapva a kulcsot kifelé vettem az irányt. Kint Gina várt rám, megbeszéltük hogy elmegyünk Forksba úgyis kellett nekem egy-két könyv meg füzet, Gina meg a nagymamájához megy úgyis.- szia-köszöntem amikor bevágódtam mellé a kocsiba és bekötöttem a biztonsági övemet.

-         Szia!- köszönt rám mosolyogva majd beindítva a kocsit Forks felé vettük az irányt.

-         Hát köszönöm!- mondtam, amikor meg álltunk egykönyves boltnál. – holnap találkozunk! Szia!- integettem

-         Szia!- intett ő is és elhajtott. Bementem a boltba és rögtön a regények felé vettem az irányt. Vagy hat darab könyvet választottam és próbáltam belőlük kettőt-, hármat kiválasztani, nem sok sikerrel. Végül három könyvvel a szatyromba távoztam a boltból. Sötét volt eléggé, főleg hogy az ég is beborult, a holdat eltakarták a sűrű felhők. Lassan sétálgattam a homályosan megvilágított utcán, a buszmegálló felé. Kicsit egy horror filmre hasonlított a kisutca, ahol végig mentem, mert szétrobbant egy villanykörte. Ijedtemben megálltam egy pillanatra és lépteket hallottam magam mögött, ezért újra neki kezdtem a gyaloglásnak és kicsit gyorsabbra vettem az tempót. Nem mertem hátra nézni, de végül az egyik ház sarkánál megálltam és vártam hogy ki jön mögöttem. Egy öregedő bácsi jött ki a kis utcából én, pedig megkönnyebbülve fölsóhajtottam. És újra nekivágtam a sötétbe nyúló utcának, de újra lépteket hallottam, most is csak reménykedtem, hogy valami kis öregember jön mögöttem, de amikor elröhögték magukat, akkor kicsit elbizonytalanodtam. Már majdnem futottam, amikor utolértek az idegenek.

-         Hó-hó látod ki áll előttünk?- röhögte a csuklyás srác

-         Áhh hello széplány!- dorombolta mézes mázas hangon. – nem emlékszel ránk? Mi vagyunk azok a srácok, akik ma délelőtt ebéd előtt beszéltél, tudod?- mondta és lehúzta a fejéről a kapucnit és megláttam azokat a kemény arcvonásokat. És leesett ki is volt ő Dan állt előttem felém tornyosulva és mellette a haverja.

-         Szerintem leesett a kiscsajnak. -röhögte a srác Dan mellett.- Hello lányka Tom- nyújtotta a kezét felém, amit én nem fogadtam el, de az ő keze egyre jobban közeledett felém, inkább az arcomhoz. Én, pedig ellöktem magamtól a kezét.- hajaj! Harap a cica! Na mi van kislány most, hogy nincsenek itt a nagy fiúk már beszélgetni, sem lehet veled? Hol van a bátyád, csak nem otthon maradt és mereszti a seggét?- röhögte bele a képembe, mire én annyira dühös lettem hogy egy hatalmas pofont kevertem le a neki. Dan nekem lódult erős karjaival hogy elkapjon, de én futva indultam neki a sötét utcának. Párszor majd hasra estem egy-egy szemetes láda tetejében, üvegben és más hasonló tárgyakban. Majd amikor végre kiértem egy utcából beleütköztem egy hatalmas nagy testbe. Föl néztem lassan a kockás felsőtestből az arcáig és megláttam Tom fekete szemeit. – jaja most nem vagy olyan nagylány mi?- hörögte idegesen, és megfogta a kezemet, és erőteljesen megszorította, fájdalmasan felszisszentem.

-         Eressz el!- sziszegtem. Fontolgattam magamba kérdést, hogy most kéne sikoltozni vagy sem? Sikításra nyitottam a számat de ekkor neki lökött Tom a falnak.- ha sikítani mersz, megbánod!- sziszegte.- és ha még egyszer a kis haverod Jacob vagy hogy hívják azt a kretént, ránk uszítod, megbánod!- sziszegte és megrázott majd újra neki lökött a falnak, majd ott hagytak, egyedül. Szépen lassan belecsúsztam a sárba, ami a ház fala mellett volt. fél órát ülhettem a sárban a hideg utcán, majd föl álltam és haza felé vettem az irányt. A házba már sötét volt, így szépen halkan kinyitottam az ajtót és halkan besurrantam a házba. Fölfelé vettem az irányt, de a lépcsőnél valaki elkapta a kezemet és befogta a számat, hogy ne sikítsam el magamat ijedtemben.

-         Cssss! Gyere!- suttogta Jared a fülembe és fölvontatott az emeletre, majd bezárt a szobájába.- Mégis, hogy fenébe voltál!- rivallt rám idegesen- és miért vagy tiszta sár? És mi ez itt?- nyúlt a vállamhoz, a felsőm ujján vér volt.- te vérzel!- képedt el, én, pedig oda söpörtem sárosan összetapadt hajamat a vállamhoz, hogy ne fogjon gyanút.- mi történt?

-         Semmi csak elestem.- füllentettem, pár pillanatig furcsán méregette az arcomat majd fújt egyet és kinyitotta a szobája ajtaját.- mehetsz-, mondta és intett az ajtó felé. Gyorsan bementem a szobámba és fölkapcsoltam a villanyt, hál istennek semmilyen meglepetés nem fogadott a szobámban, ezért gyorsan lezuhanyoztam és befeküdtem az ágyamba.

-         Jake!- kiabáltam rá az iskola parkolójában-, hé!- kiáltottam újra mire sikerült meghallania.

-         Szia Jenny!- köszönt mosolyogva, de nekem semmi kedvem sem volt mosolyogni.- baj van?

-         igen Jake van!- húztam arrébb. – miért csináltad?- kérdeztem egyből

-         Mit? -értetlenkedett, mire én dühös szemekkel bámultam rá.

-         Miért mentél rá Tomra és Danre? -kérdeztem idegesen, majd fel durrantam a méregtől. Mire megváltozott az értetlen tekintete

-         Ahhoz neked semmi közöd!- vetette oda félvállról

-         De igenis van!- kaptam el a karját.

-         És mégis milyen okból?- förmedt rám

-         Ezért- mutattam meg a vállamat, amin ott volt a már varasodott seb.- tegnap este megtalált az a két vadbarom! Azt mondták, hogy én uszítottam rájuk téged! Mégis hogy jutott ekkora baromság az eszedbe mégis? Mond már el nekem!- fogtam a fejemet idegesen majd felé emeltem a kezemet, hogy kérdőre vonjam.

-         Csak…

-         Csak?

-         Csak meg akartalak védeni.- suttogta elhalóan, megsajnáltam.

-         Jake! Figyelj, ez mind jó és aranyos vagy, és köszönöm, de…. de Jake figyelj, ha kell majd megvédem magamat, és ha majd nem boldogulok velük, akkor majd elkérem a segítségedet. Oké?- simogattam meg az arcát. – na de most megyek. Szia!- nyomtam egy puszit az arcára majd befelé vettem az irányt.

Jacob szemszög:

-         na de most megyek. Szia! – nyomott egy apró puszit az arcomra majd el is tűnt. Én, pedig bambán álltam a motorom mellett, majd egy női visító kacagás megzavarta a gondolat menetemet. Lassan oldalra fordítottam a fejemet és Camilla órás szemeivel találkoztam.

-         Szia Jake!- köszönt rám nyávogva, amit én egy mű mosollyal viszonoztam.

-         Hello Camilla.- mondtam és fölkapva a táskámat a bejárat felé vettem az irányt. Próbáltam minél előbb lerázni magamról Cam-et. Nem sok sikerrel. Igaz beszélt hozzám elég sokáig de én végig máson gondolkodtam, miért ment rá Dan és Tom Jennyre. Én hozzá sem nyúltam a két sráchoz, na jó beszéltem velük, hogy jobb lenne, ha leszállnának róla, de ezért nem hinném, hogy neki mennének, ezt nem értem.

-         Jake, hallod? -lengette meg a kezét Cam a szemem előtt.

-         Tessék? -ocsúdtam fel, majd Cam-re emeltem a tekintetemet.

-         Lenne kedved velem táncolni a szalagavató bálon?- rebegtette a pilláit.

-         Figyelj Cam, még meggondolom.

-         Csak nem azzal a lánnyal akarsz menni?- köpte oda nekem sértődötten

-         Kiről beszélsz?

-         Jenniferről!- emelte föl az orrát pökhendien és arrébb topogott. Kezdett össze állni a kép. Cam utálja Jennyt, és tegnap Embry mondta hogy idegesen váltottak pár szót, majd Jenny este eltűnt otthonról és hajnali háromkor jött haza véresen sárosan, Jared mesélése szerint. Aztán ma Jenny kérdőre vont miért szóltam be Tomnak és Dannek amiért megverték őt. Cam ma ideges lett, attól hogy szóba került Jenny. Ő a faszomat bele! Camilla eresztette rá a két kétajtós szekrényt! És ha Jenny a közelembe van- amit Cam nem bír ki- akkor Jenny bánja meg! Ő ne már! A fejemet fogva ültem le a helyemre és egész végig ezen gondolkoztam míg a tanár föl nem szólított, amire én nem tudtam válaszolni ezért bevágott egy egyest, és amiért nem figyeltem az órán és nem jegyzeteltem, korrepetálásra kell mennem, de ezt a korrepetálást nem ő fogja tartani hanem az egyik osztálytársam.

-         Jennyfer, lesz az, aki korrepetálni fog téged! -mondta a tanárellentmondást nem tűrő hangon. Jenny ijedten nézett rám, majd Cam villámokat szóró szemére, majd az előtte ülő két ajtós szekrényre. Amikor kicsengettek, megvártam, amíg ki nem megy mindenki a teremből, és megragadtam Jenny kezét.

-         Héé, Jenny állj meg! Egy pillanatra!- meg állt és lassan föl emelte rám a szép barna szemeit. – nem kell, ha nem akarod.

-         Muszáj lesz, ha nem akarod, hogy meghúzzanak minket matekból-, fintorogta. De látszott rajta, hogy fél.

-         Jenny- fogtam meg a vállát majd úgy próbáltam kényszeríteni, hogy a szemembe nézzen.- nem fognak bántani ígérem!- öleltem, meg amit ő késve de viszonzott, sorosan ölelt magához.

-         Délután négyfele átjössz?- kérdezte, amikor elhúzódott tőlem

-         Persze.

-         Na akkor én most megyek.- engedte el összekulcsolt kezeinket és mosolyogva kisétált a teremből.

******

Lassan sétáltam fel a már ismert lépcsőn, és Jenny szobája felé vettem az irányt, majd amikor az ajtóhoz értem bekopogtam.

- Igen? –szólalt meg a túloldalról az a csilingelő imádni való hang.

- Én vagyok az!- dugtam be a fejemet és láttam, ahogy az ágyán fekszik egy rövid nadrágban és egy toppban a matekkönyve fölött, támaszkodott kezébe temetett fejjel, amikor bejöttem föl emelte a fejét és kicsit arrébb csúszott, ledobtam a könyvei mellém az én füzetemet is majd letelepedtem az ágyra. –fúú de utálom a matekot!- morogtam, amikor már harmadszorra nem sikerült az, az átkozott egyenlet.

- Várj, segítek!- vette ki a kezemből a tollamat, és maga elé húzta a füzetemet, de úgy hogy én is láttam, hogy mit magyaráz.- Szóval,  ez itt nem jó- húzta ki az egyik számot.- most már így meg tudod csinálni.- emelte föl a fejét, és vészesen közel voltunk egymáshoz.- o, oké?- makogta, mire én lassan de bólintottam. Majd visszaadta a füzetemet én, pedig újra neki kezdtem a most már kijavított feladatnak.

- Jenny, figyelj. Őőhm lenne kedved, vagyis van kedved…?

- Igen Jake, mihez?- nézett rám

- szóval lenne kedved velem táncolni a szalagavatón?- féltem, hátha majd oda löki, hogy nem már van párja, de nagyon remélem hogy nincs

- persze- bólogatta kedves mosoly kíséretében mire az n arcomon és vigyor lett és újra neki álltam a feladatnak. –tudsz táncolni?- kérdezte halkan, de éreztem, hogy majd elneveti magát.

- őő nem…. –mondtam ki  kis csönd után, mire Jennyből kirobbant a nevetés.- most e mi olyan vicces…?

- áhh semmi.- túrt bele hosszú fekete hajába még kuncogva.- tényleg semmi!- nézett rám de már megint majd elnevette magát.

- hát jó….. miért és te?

-Jake, te már komolyan nem emlékszel, amikor eljöttetek a versenyeimre? Amikor órákon át vártuk, hogy kihirdessék, hogy hanyadikok lettünk? Komolyan nincs meg?

- nem nincs…- mondtam szomorúan.

- nem baj, régen volt már.